Ha van olyan szőlőfajta a világon amelyre elmondhatjuk: a legváltozatosabb képet tudja adni klónokban, az vélhetően a Sangiovese lesz. Sokszínűsége persze nem kizárólag itt mutatkozik meg, hanem a belőle készülő borok minőségében és árában is. Sangiovese szőlőből készülnek éppen csak iható, vékony, semmitmondó lőrék éppúgy, mint csillagászati áron elkelő szupertoszkán presztízsborok. Mindkettő alapja a Közép-Itáliában őshonos kékszőlő, a Sangiovese.

Ez a fajta – mely legnagyobb valószínűséggel már az etruszkok idejében is létezett a mai Firenze környékén – Itália második legnagyobb mennyiségben termesztett fajtája. Mintegy 58 tartományban ajánlott fajta, további 7-ben engedélyezett így nem csoda, hogy a Barbera után – vagy éppen mellett - jelenlegi termőterületét illetően másodikként biztos a pozíciója. Hason-neveinek, klónjaihoz hasonlóan se szeri-se száma. A legismertebbek a Sangioves di Lamole és a Sangiovese Grosso, mely elnevezések már a XVI. sz-ban is ismertek voltak. A szőlő amúgy hosszú érési időt kér, itáliai viszonyok között viszonylag későn, október második felében szokták szüretelni. Nem különösebben igényes a talajokkal szemben, viszont kifejezetten meghálálja a mészkő, homokkő jelenlétét gyökerei körül. A mai viszonyok között legtöbben a Montalcinoban honos Brunello, illetve a „szomszéd vár”, Montepulciano Prugnolo Gentile névre hallgató változatát ismerik, és fogyasztják borát nagy szeretettel és tisztelettel. Ampelográfiai szempontból vélhetően egy nagyobb, lazább fürtű és egy kisebb, tömöttebb változat adja a két alap-klónt. Nagy valószínűséggel az egyes mikrolkímák közötti változatosság okozta ezeket az eltéréseket. Kétségtelen tény: ha egymás mellett kóstoljuk az évtizedeken keresztül legdrágább olasz borként nyilvántartott Biondi-Santi pincészet Brunellóját és az Avignonesi család Vino Nobile de Montepulciano borát, hát bizony nehezen mondanánk meg, hogy ugyanannak a fajtának két borát kóstoljuk. A Biondi-Santi koncentráltsága ellenére szinte karcsúnak tűnik, áttetsző, és megjelenésében leginkább érett Pinot noir-ra emlékeztet. A Vino Nobile legtöbbször simább, cserzőanyaga lágyabb, gyümölcsössége inkább előtérben. A maga nemében mindkettő igazi élvezet lehet, conaisseuer-ök kedvence.

Ne szaladjunk azért ennyire előre, hiszen a borleírások között lesz majd mit összehasonlítanunk.

A minőségi piramis egyes darabjaihoz visszatérve azért ne feledjük: a lépcső magasabb fokán elhelyezkedő kategórián belül a szőlőfajta legismertebb lelőhelye a Chianti vidék, hiszen itt nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű bor készül belőlük, mint az előbbi két kiemelt tájon. S ha boldogtalanul gondolunk vissza az emberi fogyasztásra épphogy alkalmas, nevéhez méltatlan badacsonyi szürkebarátok letűnt korszakára, hát a Chianti szalmafonatos flaskái jussanak eszünkbe. Vélhetően ez legalább annyit ártott az olasz borok megítélésének, mint a mi NDK-s export tételeink. Nézzünk hát emelt fővel előre, más is kilábalt már efféle minőségen aluli gödörből. Éppúgy nem a szőlőfajta tehet róla, mint a mi leánykánk vagy éppen szürkebarátunk.

Firenze és Siena között találjuk a Chianti Classico termőhelyét, saját DOC státusszal. Ezen kívül hét másik, saját jogán DOCG státusszal bíró Chianti al-régió van a környéken. A minőség jelentősen különbözhet, de az állandó tényező a Sangiovese. A Chianti általában házasítás, de a Sangiovese karakternek minden esetben meg kell maradnia. S hogy ez milyen is? Közepesen testes, savakban és tanninokban gazdag vörös bor születik belőle; ízeiben a meggy keveredik nedves avaros, földes, erősen minerális jegyekkel. Az ászkolás mindig is ízlés kérdése volt. Néhány borász  a hagyományos nagy tölgyfa hordóban való érlelés híve, de ma az új kis hordós érlelés a divatosabb.

A Sangiovenese egy másik változata a Brunello di Montalcino DOCG, melyből a legjobbak a legnagyobb Barolo borokkal versenyeznek Olaszország legjobb, leghosszabb életű borai címéért. Kizárólag Sangiovese-ből, általában Sangiovese Grosso-ból  készül ez a Siena-tól délre, Montalcino városa környékéről származó, leggyakrabban robusztus bor, aminek jót tesz a fahordós érlelés. Fogyasztás előtt ajánlatos dekantálni őket, - ha nem is olyan hosszasan, mint a Barolo-kat, - hogy aromái teljes komplexitásukat mutathassák. Törvény szerint a bornak legalább öt évesnek kell lennie amikor piacra kerül; ebből két évet hordóban kell töltenie. Hogy a magas minőség minden esetben garantálható legyen, bevezettek egy gyengébb évjáratokban is használható kategóriát, a Rosso di Montalcino DOC-t. Ez is kizárólag Sangiovenese szőlőből készül, de általában nagyobb terméshozamokkal, és csak egy év a kötelező érlelési idő. Nevesebb pincészet gyenge évjáratban természetesen nem hoz forgalomba Brunello-t, csak Rosso-t. Meg kell mondjuk, néha igen jó ár/érték arányú borokkal találkozunk ebben a kategóriában. Nyilván gyorsabban érnek, könnyedebbek, de a fajta szép meggyes-földes jegyeit, kifejezetten elegáns savkészletét ezek is hozzák.

A Brunello – a montepulcianoi ellenkezés dacára – mégiscsak a Sangiovese-ből készülő borok legjobbjaként tartatik nyilván. Ebben bizonyára nem kis szerepe van annak, hogy az átlagos 10 éves Sangiovese eltarthatósággal szemben ezek között a borok között jócskán akad olyan, amely 80-100 évet is kibír. Egy-egy jobb pincében – ilyen például a már sokat emlegetett Biondi-Santi vagy éppen a Fattoria Barbi – a rejtett kincsek zugában több olyan palackot is láthattunk, melyek nyakán 6-8 dugó fityegett. S hogy miért? Természetesen az átdugózások okán, amit általában 10-15 évente, szigorúan közjegyző jelenlétében végeznek el. Ilyenkor évjárat azonos borból bontanak egy palackot, ezzel végzik el a feltöltést, majd jöhet az új dugó. Természetesen mindez kellően dokumentálva, hitelesítve, amitől az ember sokszor valóban barbárnak érzi magát… (Kedves olasz barátaink szerint ugyanis Velencétől keletre, északra és nyugatra a világot barbárok lakják. Az ő szemszögükből nézve: valóban.)

Szóval eltarthatóságban biztos, hogy a Brunello vezet és talán finesszben is. Fiatal korban a borok meggyes-földes jegyei igencsak jellegzetesek, amiből idővel jobbára csak a gyümölcs tűnik el. Jön helyette viszont nagy adag mély, csokoládés-fűszeres, igen nemesnek mondható ízvilág, az Ibériai félsziget boraira jellemző pszeudo-édesség nélkül. Talán a legtöbb, amit ezekről a borokról el lehet mondani: olyanok, mint a legtiszteletre méltóbb férfiak. Visszafogottak, elegánsak és az ember tudja, van mire szerénynek lenniük. Az igazi Brunello-khoz kellően érett ízlelőbimbókra és tapasztalatra van szükség, mondhatni némi előképzettségre. Nem a könnyen befogadható karakter.

Az „ellenlábas”, a Vino Nobile de Montepulciano  - amúgy az első négy DOCG besorolást kapott kategória egyike - hasonló körülmények között terem és érik, mint ismertebb társa. Talán a talajban van némi különbség a két, egymáshoz amúgy valóban közeli termőhely között. Montepulciano inkább homokos és déli kitettségű, Montalcino és a Chianti körzetek zöme homokkő, errefelé több fossziliát is láttunk. Ez persze nyilván túlzott okoskodásnak tűnik, de tény és való, hogy ezeken a toszkán hegyecskéken néha megdöbbentő dolgokat látni. Például nehezen megfejthető a magas talajvíz jelenléte, ami vélhetően egyes helyeken szintén hatással van az egyedi mikroklímák kialakulására. A Prugnolo-t mi kisebb fürtűnek, tömöttebbnek találtuk, ami akár magyarázatul is szolgálhat az erőteljesebb cserzőanyag jelenlétre ezekben a borokban. Ami viszont nem illik a képbe, az a lényegesen rövidebb átlagos élettartam.

Mindkét termőhelyen és a legtöbb Chianti vidéken előfordulhat amúgy a kispincék boraiban tapasztalható illat- és ízbeli bizonytalanság. Ne csodálkozzunk tehát, ha jártunkban-keltünkben csak úgy be-be nézünk pincékbe, és ott sajnos a hazaira is emlékeztető jellegzetes pincehigiéniai okokra visszavezethető, remek kis brettanomyceszes szag fogad. Ennek enyhébb változta,  - gyakorta friss libamájra vagy nyers húsra emlékeztető illatjegy, amely a még nem érett vörösborok sajátja - gyakran hordóból történő kóstoláskor is érezni. Persze senkit nem szeretnénk lebeszélni Toszkánáról, hiszen nem ez az általános Sagiovese kép.

Ne feledkezzünk meg azért az utóbbi évtizedben talán leginkább szem előtt lévő szupertoszkán borokról sem. Ezek a legtöbb esetben Sangiovese és Cabernet, esetleg Merlot házasítások, és valóban nagy hírnevet szereztek a toszkán boroknak. Vélhetően a Sangiovese finoman elegáns sav világa mellett meglévő bordeaux-i tanninok olyan elegáns eredményt adnak, ami valóban a világ legszebb vörösborait juttatja asztalunkra. Persze itt az új kishordós érlelés és tökéletes pincemunka éppúgy elengedhetetlen, mint az osztályon felüli alapanyag.

Nem lehetne a második legnagyobb területen termesztett fajta a Sangiovese, ha Toszkána határain túl nem találkozhatnánk vele. Umbria, Marche, Emilia-Romagna és a déli tartományok szintén előszeretettel termesztik. A legnagyobb mennyiségi kínálat Emilia-Romagna területén van, ahol sok könnyed, az alsóbb kategóriába tartozó nedű is készül belőle.

Európa más tájain nemigen, az Új-Világban viszont érdeklődéssel fordulnak a fajta felé. Californiában mintegy 20 évvel ezelőtt nagy mennyiségben telepítettek Sangiovese klónokat, sajátos, amerikai átiratban, jórészt errefelé is csak mennyiségi kívánalmakat kiszolgálva. Argentína, kiváltképp Mendoza pedig az a vidék, ahol az utóbbi évtizedben többet, és jobbat kapunk a fajtától, mint a Toszkánán kívüli átlag.

2012. április Mészáros Gabriella